Tudod, hogy futott be a világhírű fotós Robert Capa? – kérdezi teljesen váratlanul Völgyi Attila, beszélgetésünk 59. percében. Völgyi Attila fotóriporterrel a személyes márka építésről 2020 februárjában beszélgettem egy készülő könyvhöz háttérinormációkat gyűjtve. Capa Freidmann Endreként emigrált Magyarországról. Németországban már barátnője, Gerda Taro házalt a fotós képeivel, azt mondva a lapok szerkesztőinek, hogy a jól hangzó nevű Robert Capa, amerikai fotós készítette őket.
A blogoddal 2012-ben találkoztam először. Majd egy kedves közös ismerősünk kért, hogy szavazzak rád a HVG (már megszűnt) Goldenblog versenyén 2013-ban. Aztán azóta is levelezünk, a Kríziskommunikáció Meetup csoport tagjai vagy. Nagyon inspiráló és sikeres előadást tartottál a 26. Gyászkommunikáció estünkön a fotóriporterség etikai kérdéseiről, illetve a halál képi ábrázolásáról. Mióta blogolsz?
Nagyon régóta. Voltak a blogomnak aktívabb és passzívabb korszakai. Szakmai-tartalmi blogot vezetek, ami ritkaságszámba megy, hiszen egyre inkább a technikai témák uralják a fotós portálokat. Engem kifejezetten szakmai, jogi, etikai kérdések érdekelnek. Sok cikkem más fotósok munkájának bemutatásából építkezik, ezért is nehéz csak saját szellemi termékemként tekintenem rá.
Rendszeresek a visszajelzések, de ne gondold, hogy ezek csak megerősítenek abban, hogy érdemes ebbe rengeteg energiát és időt ölni! Néha egy-egy talán nem is támadónak szánt komment is teljesen elkedvetlenít. Volt már, aki azt mondta, mindegy, hogy ő mit gondol a cikkemről, a lényeg, hogy azért blogoljak, mert Nekem ez fontos, magamnak csinálom, úgyis. Csakhogy, amit én publikálok, azt nem magamnak csinálom! Utána olvasok, megírom, újraírom és átírom a vázlatot, véleményeztetem kollégákkal– megint átírom– több órát, de van, hogy napokig, vagy akár évekig is dolgozom egy íráson, hogy ne legyen felületes, kétértelmű, vitatható és lehetőleg minden mondata világos legyen. Ha magamnak csinálnám, nem kellene ennyit szöszmötölnöm vele. Szóval én ezt nem magamnak, nem magamért csinálom. Fontosnak tartom, hogy a szakmám értékeit, alapelveit hitelesen közvetítsem a blog írásain keresztül.
Miből élsz?
Fotóriporter vagyok, médiában megjelenő sajtófotókat készítek, többnyire hírértékű eseményekről. Korábban dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig főállásban különböző bulvár és gazdasági újságoknál is, de már több mint 10 éve szabadúszó vagyok. Formailag legalábbis. Igazi szabadúszás az volna, ha tényleg több lábon állnék, akkor nagyon sok különböző megrendelőnek dolgoznék. Nekem inkább csak egy pár állandó megrendelőm van. Ezek nagy nemzetközi hírügynökségek, ami jobbára biztos hátteret jelent és ez sok mindent megkönnyít, de valahol meg is nehezíti a karrierépítésemet. Megkönnyíti, mert rengeteg olyan magyarországi és nemzetközi sport, politikai, művészeti és kulturális eseményt fotózhattam, amire büszke vagyok. Sokrétű szakmai tapasztalatot gyűjtöttem az évek során. De az hátrány is, hogy nagyjából szabadon válogathatok. Többnyire megtehetem, hogy csak olyasmit fényképezzek, ami érdekel és ne kelljen nagyon küzdenem még több munkáért. Viszont így nem nagyon lehet több féle dologgal foglalkozni és több lábon állni. A személyes márka építés és a fejlődés szempontjából pedig nem igazán megúszható.
Egy olyan válság helyzetben, mint amit a mostani Koronavírus járvány okozott pedig még sok lábon állva is könnyen megrogyhat egy vállalkozás. A kevés, pláne nem kellően változatos bevételi forrás pedig egyáltalán nem nyújt biztonságot, amikor sorra fújják le a rendezvényeket, amikből bevétele lett volna az embernek. Elvben a sajtónak mindig lesz szüksége képekre, pláne ilyen viharos időkben, így akár jobb helyzetben is lehetnék, mint a lefújt rendezvények miatt otthon ülni kényszerülő esküvő, rendezvény, sport, divat és egyéb fotósok. Viszont a rendezvények elmaradása nekem is elveszi a legtöbb munka lehetőségemet és a megváltozott hír igények és persze a mindennapok átalakulása nekem is majdnem ugyanúgy, szinte teljesen ellehetetleníti a munkámat.
Mi esik kívül a komfortzónádon?
Maximalista vagyok, ezért indokolatlanul sok minden. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy tucatnyi 4-5 éve tökéletesítés alatt álló blogcikket nem élesítettem még, hanem, hogy mindig azt próbálom elérni, hogy hibátlan legyen, amit csinálok. Szerintem a közösségi média miatt az életünk folyamatosan kint van az ablakban: a politikai nézeteinktől a délutáni futásig mindent látnak rólunk közeli és távolabbi ismerőseink. Lehet persze kerülni a közösségi médiát, de az erős személyes márkához, akkor jobban meg kell mutatnod– ez nekem nagy erőfeszítésembe kerül.
Imádom a szakmám, de az, hogy a fotók készítése mellett aktívan jelen legyek a közösségi médiában, ez nem nagyon megy nekem. Nem annyira az időigénye miatt, hanem mert idegenkedek tőle. Sok mindent eszembe sem jut megosztani, amiről egyébként pontosan tudom, hogy kellene, sőt fontos is volna megosztani. Többek között azért is, hogy több emberhez eljussanak a számukra is fontos információk, amiket a blogomon megosztok. Én nem szeretem reklámozni magam és a munkámat sem, legyenek azok a képeim, vagy a blogom.
De van egy színvonalas volgyiattlila.hu oldalad, van egy Goldenblog különdíjas „volgyiattila” blogod. Ezek nagyon fontosak a személyes márka építésben, nem?
Valahol azok, de nincs mögöttük olyan üzleti modell, ami szükséges lenne ahhoz, hogy pénzt is termeljenek. Ráadásul az én ügyfélköröm viszonylag állandó, nem nagyon változik és ha igen, a változást akkor sem igazán befolyásolja a blogomon kiépített személyes márka. Tudod, ez egy nagyon furcsa helyzet: sok olyan fotós van, aki nagyon komoly személyes márka illúziót épített fel magáról, miközben sokszor nagyon nehéz megítélni, hogy mi is van a hangzatos marketing mögött.
A fotózás trükkös szakma: nagyon alacsony a belépési küszöb. Nagyon könnyű néhány jól sikerült kép és egy komolynak tűnő fényképezőgép, vagy akár csak egy jobb okostelefon birtokában úgy érezni, hogy hát tudok én fotózni. Könnyű eljutni arra a szintre, hogy fotósnak nevezd magad, de arra a szintre eljutni, hogy meg is tudj élni fotósként, már egy egészen más történet.
Sok fotós beleesik a csapdába, hogy a megélhetés nincs egyenes arányosságban a fotós szaktudással – sőt akár kapcsolat sem feltétlenül van köztük. Attól, hogy kiírod a névjegyedre és a Facebook oldaladra, hogy photography még nem lesznek fizető ügyfeleid. De attól sem feltétlenül, hogy akár jók is a képeid. Egyszerre kell művészileg hiteleset alkotni és üzletileg felépíteni egy olyan modellt, olyan szolgáltatásokkal, amik életképesek a piacon. Ahogyan a technikai eszközök fejlődnek és egyre elérhetőbbek bárki számára, úgy a fotók értéke és megbecsülése is folyamatosan csökken.
Intenzív személyes márka építés nélkül boldogulsz most. Változtatnál ezen?
Szerintem a legtöbb embernek valamilyen külső kényszer kell, ami változtatásra, változásra kényszeríti. Azt látom magam körül, hogy leginkább azok az emberek változtatnak, akiket valamilyen külső tényező rákényszerít. Sokan utálják a főnöküket, nem kapnak érdekes feladatokat, vagy akár elég pénzt a munkahelyükön, mégsem változtatnak, amíg egy külső kényszer, valamilyen válság, csőd, leépítés ki nem kényszeríti belőlük, hogy kilépjenek a komfortzónájukból. Még nem elég rossz nekik. Én is így vagyok ezzel valahol. Csak én még élvezem is a munkámat, szívesen csinálom és a nehézségei általában könnyen áthidalhatók, ezért nem elég nagy számomra a kényszer. A nagy kérdés, hogy mikor jön el a pont, ami mégis lépésre készteti az embert.
Portrait of Attila Volgyi photojournalist taken in Pecs, (about 200 kilometers South-South-West of capital city Budapest), Hungary on July 09, 2016. Photo by Janos Holczer
Robert Capa és Gerda Taro együtt fotóztak és gyakran egymás fotóit árulták. Hogy miért? Valószínűleg más portékáját könnyebb árulni, mint a sajátunkat. Capanak lett egy „menedzsere”, aki képviselte az üzleti érdekeit. Sőt aztán a világháború után több más fotóssal közösen fotóügynökséget is alapítottak, aminek máig komoly rangja van a szakmában. A magas szakmai tudásszint önmagában nem elegendő a sikerhez, kell hozzá az üzleti szemlélet is.
Ugyanakkor az is hozzátartozik ehhez a történethez, hogy Capa mítoszának jelentős része költői túlzás. Nem véletlenül az a címe az önéletrajzi ihletésű regényének is, hogy „Kissé elmosódva”. A fülszövegben maga is elismeri, hogy a történetei nem pont így zajlottak, csak többé-kevésbé kötődnek a valósághoz. Épp a napokban írt nekem egy olvasó hosszú kritikát a Caparól szóló egyik írásom kapcsán. Azt taglalta, hogy mekkora csúsztatások, vagy akár egyenesen hazugságok vannak Capa életműve és képei mögött. Egyre többen kutatják és vitatják is, hogy vajon mi mennyire igaz akár a képek készítésének körülményeiből. Ami egyáltalán nem épp egy hiteles tudósító erénye. Ez azért fontos történet, mert megmutatja, hogy már jóval az Internet korszak előtt is létezet és működött is az a fajta személyes márka építés, ami ma tömegjelenséggé vált a közösségi médiában – ahogy arra is rámutat a történet hogy milyen visszás tud lenni, ha valaki vetíteni próbál és nem a valóságot mutatja.
Ha újrakezdenéd a fotós pályádat, mit tennél másképp?
Abban azért nem vagyok teljesen biztos, hogy újra ezt választanám. Az viszont biztos, hogy megpróbálnám valahol elhagyni a kételyeimet. Túlságosan erős az önkritikám, sokat tépelődök és nehezen hozok meg gyakran egyértelmű döntéseket is. Annak könnyebb építkeznie, akinek nagyobb a mellénye és nem érdeklik mások visszajelzései, csak megy előre a céljai felé. Viszont ez csak akkor hiteles és értékes, ha valódi tudás és minőség van mögötte, nem csak megjátszás.
Mit fogsz csinálni 5 év múlva?
Napról-napra egyre nehezebb hosszú távra jósolni. Sok mindennel kísérletezek a színfalak mögött, amiket talán nyilvánosságra is hozok, ha beérnek. Pár éve jóval kevesebbet blogolok, mint régebben. Egy ideje dolgozom rajta, hogy újra gyakrabban frissüljön a blogom és az évek óta készülő írásokat is igyekszem publikálni. Talán a szintén évek óta készülő könyvemet is sikerül megírnom valamikor.
A koronavírus járvány miatt kialakult jelenlegi országos, sőt globális leállás akár lehetőséget is adhatna ezeknek a terveimnek a megvalósítására. Viszont az is egyre sarkalatosabb kérdés, hogy vajon most ezekre érdemes fordítani a felszabadult időt, vagy inkább vészforgatókönyvek és egyéb alternatív üzleti lehetőségek keresése, kidolgozása éri meg jobban.
